Wittgenstein mondja: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ugyan mit kezdjünk ezzel a szellemesen hangzó tétellel? Ha megkopogtatjuk, mintha az üresség kongana odabentről. Nem csupán közölni, hanem beszélni, sőt beszéd közben lenni: ez az emberi közösségi élet hordozóanyaga. A beszéd vágya belénk van oltva, éppen úgy, mint az evésé vagy az utódnemzésé. Hallgatni ezért minden cselekvés között talán a legnehezebb, különösen arról, amiről úgy érezzük, nem lehet beszélni.

Igaz, gazdag kultúrhistóriája van a hallgatásnak is. Hiszen a hallgatás válasz, menedék, otthon. A világmindenséget odabent, a lelkünkben is hordjuk, a teljesség felé belső beszélgetéssel is haladhatunk. Nem csak önmegtartóztatásként, közösségi böjtként lehet hallgatni, hanem befelé figyelésként is. A beszéd – a magunké és a másoké – gyakran elvon ettől a befelé figyeléstől, elzárja előlünk a mélységeket és magasságokat. A beszéd többnyire: lubickolás a kerti medencében. A hallgatás gyakran: úszás a tenger végtelenjében.

Érthető, ha akadnak, akik végképp a tenger mellett döntenek. A karthauzi magány mélységeit és magasságait választják a közösségi lét felszínessége helyett. De lehet, hogy mint a lélek annyi más dolgában, itt is vonzások és taszítások kettős hatása vezet el a beszéd vagy hallgatás közötti, pillanatnyi vagy akár sorsként vállalt választáshoz.

Vannak közöttünk, akiknek természetes életformájuk a beszéd, szavaik együtt járnak a gondolataikkal, vagy éppen meg is előzik őket. Legtöbben megtanulunk közösségben beszélni, elsajátítjuk ezt a mesterséget, szavainkat ellenőrzésünk alatt tartjuk, de annak sem állunk ellen, ha a szavak, másokéi vagy a sajátjaink vezetik gondolatainkat, elmondjuk mindazt, ami fontos, és azt is, ami csak közösségi létünk kötőanyagaként szükséges.

Vannak olyanok is, akik először magukban formálják szavakká a gondolataikat, és csak ezután engedik beszéddé lenni – ők viszont gyakran lemaradnak a beszédek szakadatlan versenyében, mire saját szavaikat kimondanák, a többiek már messze, más gondolatoknál járnak. Számukra sokszor jó menedék a hallgatás.

Vannak végül, akik újra és újra, már-már elkerülhetetlenül a hallgatás csapdájába esnek. Ahogy a többiek között hallgatva, azok beszélgetésébe bekapcsolódni vágyva önmagukban szavakká formálják a maguk gondolatait, azok rohamos gyorsasággal nyomasztóvá magasodnak föléjük – minél hosszabbra nyúlik a hallgatás, annál szívdobogtatóbban nehezednek a gondolkodóra saját ki nem mondott gondolatai, annál képtelenebbnek látszik a külvilágra bocsátani őket. Mint mikor a gyerek magas lázban fekszik, és egyszerre úgy érzi, hogy kezei, lábai szörnyetegként nőnek hatalmassá, hogy agyonnyomják.

Mindnyájunkban ott rejtőzik a beszélni vágyó és a hallgatásba rejtőző lélek is. Életünk e kettősség belső küzdelmének halálig tartó sorozata. A beszéddel jóérzést, belső békét nyerünk, és mélységeket veszítünk. A hallgatással megnyerjük a belső világ mélységeit, de a ki nem mondott szavak és mondatok belülről dörömbölő nyugtalanságát kapjuk mellé.

Ebben a belső gyürkőzésben nincs egyensúly, nincs középút. Csak maga a küzdelem van, amelyben sem győzni, sem veszíteni nem lehet – ez maga a megismételhetetlen, a teljességet magába foglaló életünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.