Keresed a csöndet. A körülötted zajló élet túl sok zajjal ostromol, pillanatnyi pihenőidőt sem hagy érzékeidnek, ezer szilánkra tördeli a gondolataidat, mint a kisgyerek a pocsolya jegét, ahogy cipője sarkával rátapos. Örök csöndben nem tudnál élni, de az örök, szakadatlan zaj is elviselhetetlen volna. Keresed hát a csöndet, hogy újra és újra megmártózhass benne, akár a tenger vizében – átélve ugyanazt a biztonságérzést szerző thalassza-élményt, a magzatvízben súlytalanul lebegés teljes örömét, amelyet tudattalanod életed végéig őriz a számodra.

A csöndnek, amit találsz, sokféle természete van. Néha éppen az ellenkezője annak, mint amit reméltél. Lehet vészjósló, felzaklató, amikor még az idegszálaiddal is hallasz, rettentő erőfeszítéssel kutatod a csönd mélyén azt a zajt, amelytől félsz – hiszen a várakozó bizonytalanság még félelmetesebb. De lehet a csönd megnyugtató is, amikor a zajok lassan, hosszan halnak el, észre sem veszed, mikor adják át helyüket a hangnélküliségnek. Vagy talán át sem adják, hiszen a süket csönd éppen olyan ritka jelenség, mint a vaksötét éjszaka. Hallgass csak nyílt figyelemmel a csöndbe! Ezer leheletfinom zaj szövi át, mint az erdei ösvényt a pókháló, amit csak akkor vesz észre az erdőt járó, amikor a kezére, arcára tapad, holott ha figyelmesen keresi, könnyen rátalálhatott volna a finom építményre.

A csönd üressége szinte mindig telítve van a születő, alkotó és pusztuló élet zaj-pókhálóival. Jól ismered már az álmatlanság éjszakai csöndjét, amelyet az óra kattogása szabdal ezer darabra. Melletted szuszogás, odakint zajok, amelyekről talán tudod, honnan erednek, máskor halk rejtélyek az éjszakában. Figyelmed belefárad az ismétlődő zajok követésébe, észrevétlenül belesimulnak a némaságba, már csak gondolataidat hallgatod. Váratlan kattanás odakint, megint a külső zajokra kell figyelned – így váltakozik a befelé és kifelé forduló figyelem, míg csak el nem alszol újra.

Ismered a természet éjszakai csöndjét is, és ha sikerül kioltanod magadban a félelmet, elvarázsoló zajszövetnek lehetsz hallgatója. Apró zörgések, pattanások, motozások, a szélben egymásnak ütődő ágak, távoli madár-rikoltás, ismeretlen eredetű hangok, zörrenő falevél, távoli zúgás, kutyaugatás. Jó társak a gondolkodáshoz.

A frissen hullott hó mély, semmihez sem hasonló csöndjét is hallottad már. A mindent beborító puha fehér takaró elnyeli minden zaj visszaverődését, de nem nyeli el magukat a zajokat, ezért a csönd új minőségét teremti meg: a puha zajok csöndjét, amelyet lépteid roppanása sem zavar meg.

Keresed a csöndet. Néha kevésre van szükséged belőle, életed lüktető zajgása visszakövetel, máskor alig tudsz betelni vele, úsznál benne, mintha az örökkévalóságban lebegnél. Keresed a csöndet, megmártózol benne, és felfrissülve térsz vissza a zajok közé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.