Egymagad ülsz késő éjszaka a vonatfülkében, robog veled sorsod vonata. Előtted, mögötted minden fülkében egy-egy lélek, ülnek fény-kalitkájukban, megközelíthetetlenül. Kinézel az ablakon, és látod, hogy fülkéd belső fénye, végigsimítva a külső világot, hogyan suhan melletted. Ott van, és mégsincs ott, létezik és megragadhatatlan, a te világod rávetülése egy másik, kívüled lévő világra, párhuzamos valóság, amely melletted fut időtlenül és elérhetetlenül.

Vajon az örökkévalóság objektív létező, vagy ellenkezőleg, szellemünk vetíti rá önmagát egy általa konstruált, velünk suhanó világra? Vajon a minden mérhetőn túl érőnek elgondolt idő éppen úgy kilép a megérthetőség keretein, mint a végtelen tér, amelyet az önmagába görbülés hasonlatával próbálunk elgondolhatóvá tenni?

Akárhogyan is van, értelmezni szellemi konstrukcióként tudjuk. Első gondolatra úgy tűnik, hogy az örökkévalóság saját időnknek előre és hátra a végtelenbe való meghosszabbítása. Pedig lehet, hogy helyesebb volna párhuzamos időként felfognunk, amely éppen úgy fut velünk, mint az éjszakai vonat fénye, amint a töltésoldalra, bokrokra, fákra vetül. A hasonlat azonban sántít. Azt a hipotézist, hogy az örökkévalóság párhuzamos, folyamatosan a közelünkben, karnyújtásnyira zajló idő, éppen az támasztja alá, hogy kitüntetett pillanatokban mód van az abba való átlépésre is.

Igen, a klasszikus görögség két időértelmezése, kronosz és kairosz, erről van szó; tudva jól, hogy az utóbbinak értelmezése annyiféle, ahányan megpróbálják megragadni. A kronosszal nincs nehéz dolgunk, elfutó, megmért múltat háta mögött hagyó és megmérhető jövőbe haladó időnk ez, így gondolták el már a görögök is, amikor a szót magát megalkották. A kairosz más, nem érvényes rá a mérés művelete, nincs kezdete és vége, hanem csupán létezése, noha idő maga is. A kairosz nem jön sehonnan, és nem megy sehova, hanem éppen úgy van, mint Isten, amely nem a kronoszban létezik, hanem maga a kronoszt és kairoszt is magába foglaló teljesség. A kairosz tehát nem elfutó, múló pillanat, hanem a kronosz elfutó, múló pillanatában, mintegy nyílásában megmutatkozó örökkévalóság, amely képes minket befogadni, aztán – ez az aztán a kronosz viszonyrendszerében értelmeződik – visszabocsátani. A kairoszba átlépés, befogadás, az örökkévalóság megélése az emberi élet ritka, kitüntetett pillanata – a lélek végzetszerű egyedüllétének szünetelése.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.