Életünk döntések sorozata. Sorsunk legfontosabb döntései egytől egyig valakihez való viszonyunkat teszik mérlegre, és sokszor nagyon nehéz eldöntenünk, mit volna helyes tenni, vagy éppen nem tenni. Még az ihletett pillanatok – sodró erejű szerelem, hígítatlan utálat, mély megvetés, áhítatos rajongás – is rendre megcsalják az embert, akárcsak az alkotói ihlet, amelyről a lehiggadt gondolkodás napvilágán gyakran kiderül, hogy használhatatlan, csak a félálom homályában csillogó gondolatokat sodor.

Ilyenkor, ha van valaki, akivel belső ügyeinket is meg tudjuk beszélni, aki előtt álarcainknak legalább egy részét le merjük csatolni, kérdezünk. Mit tegyek, merre lépjek?

Ezekkel a kérdésekkel legtöbbször becsapjuk magunkat. Nem döntést várunk, hanem a döntés terhének átvételét. Hiszen a belső döntésünk már megszületett, akkor is, ha önmagunk elől eltagadjuk. Csakhogy az emberi viszonyokról szóló döntések előnyöket és hátrányokat együtt hurcolnak magukkal, és nem látható előre, melyik kerekedik végül a másik fölé. Amikor emberi viszonyainkról kérdezünk, valójában, önmagunknak sem bevallva a bennünk addigra már megszületett döntést várjuk válaszul, felmentést remélve a belőle fakadó felelősség alól.

A figyelmes válaszoló, ha megérti, mit szeretne hallani a másik, és azt tanácsolja neki, magára veszi a döntés későbbi hátrányos következményeinek felelősségét a kérdező előtt – aki ezért majd neheztel rá. Ha az ellenkezőjét tanácsolja, a kérdező azonnali neheztelését kapja meg.

Aki tehát ilyen kérdésre válaszol, számítson rá, hogy bármit tanácsol, az nem lesz szívesen fogadott. Mégsem helyes, ha elhárítja magától a szerepet. Egy másik ember fontos belső ügyében megkérdezve lenni az egyik legbecsesebb összeműködés két ember között. Ha kérdező és megkérdezett között valóban van összhang, ezt a próbát is kiállja majd. Ha nincs, a jó válasz is hiába.

Egymagad ülsz késő éjszaka a vonatfülkében, robog veled sorsod vonata. Előtted, mögötted minden fülkében egy-egy lélek, ülnek fény-kalitkájukban, megközelíthetetlenül. Kinézel az ablakon, és látod, hogy fülkéd belső fénye, végigsimítva a külső világot, hogyan suhan melletted. Ott van, és mégsincs ott, létezik és megragadhatatlan, a te világod rávetülése egy másik, kívüled lévő világra, párhuzamos valóság, amely melletted fut időtlenül és elérhetetlenül.

Vajon az örökkévalóság objektív létező, vagy ellenkezőleg, szellemünk vetíti rá önmagát egy általa konstruált, velünk suhanó világra? Vajon a minden mérhetőn túl érőnek elgondolt idő éppen úgy kilép a megérthetőség keretein, mint a végtelen tér, amelyet az önmagába görbülés hasonlatával próbálunk elgondolhatóvá tenni?

Akárhogyan is van, értelmezni szellemi konstrukcióként tudjuk. Első gondolatra úgy tűnik, hogy az örökkévalóság saját időnknek előre és hátra a végtelenbe való meghosszabbítása. Pedig lehet, hogy helyesebb volna párhuzamos időként felfognunk, amely éppen úgy fut velünk, mint az éjszakai vonat fénye, amint a töltésoldalra, bokrokra, fákra vetül. A hasonlat azonban sántít. Azt a hipotézist, hogy az örökkévalóság párhuzamos, folyamatosan a közelünkben, karnyújtásnyira zajló idő, éppen az támasztja alá, hogy kitüntetett pillanatokban mód van az abba való átlépésre is.

Igen, a klasszikus görögség két időértelmezése, kronosz és kairosz, erről van szó; tudva jól, hogy az utóbbinak értelmezése annyiféle, ahányan megpróbálják megragadni. A kronosszal nincs nehéz dolgunk, elfutó, megmért múltat háta mögött hagyó és megmérhető jövőbe haladó időnk ez, így gondolták el már a görögök is, amikor a szót magát megalkották. A kairosz más, nem érvényes rá a mérés művelete, nincs kezdete és vége, hanem csupán létezése, noha idő maga is. A kairosz nem jön sehonnan, és nem megy sehova, hanem éppen úgy van, mint Isten, amely nem a kronoszban létezik, hanem maga a kronoszt és kairoszt is magába foglaló teljesség. A kairosz tehát nem elfutó, múló pillanat, hanem a kronosz elfutó, múló pillanatában, mintegy nyílásában megmutatkozó örökkévalóság, amely képes minket befogadni, aztán – ez az aztán a kronosz viszonyrendszerében értelmeződik – visszabocsátani. A kairoszba átlépés, befogadás, az örökkévalóság megélése az emberi élet ritka, kitüntetett pillanata – a lélek végzetszerű egyedüllétének szünetelése.

Minden gyerek alkotónak születik. Verset költ, rajzol, mesevilágot teremt magának: rakosgatja a babáit vagy a katonáit, és a velük való játék közben teljes átéléssel él egy másik, általa teremtett életet, amiben minden megtörténhet, és meg is történik, amit el­gon­dol. Kezdetben a két világ, a valódi és az elképzelt egybefonódik: a kisgyerek nem elhiszi, hanem a valóságossal együtt megéli az elképzelt világot. Később fokozatosan felismeri a kettősséget, megérti, hogy a valóságos világ, ami kívülről körülveszi, különbözik attól, amit ő teremt magának. A belső világban azonban továbbra is minden lehetséges, amit elgondolni és átélni képes.

A legtöbb ember legkésőbb a kamaszkora befejeztével maga mögött hagyja ezt a képességét, életrevaló, rendes felnőtt lesz belőle, aki már tudja, hogy a baba csak szövet és műanyag, a katona csak ólom, a valóság pedig egyedül az, amit önmagán kívül tapasztal.

Néhányan azonban a gyermekségüknek ezt a részét, a másik világban is élés képességét akarva-akaratlan átmentik a felnőtt korukba. Nem későn érők, valójában egyáltalán nem érők, akik persze megtanulják a felnőttség mimikrijét, tudják, hogyan illik egy felnőttnek viselkednie, de életük végéig őrzik gyermek-létüket. Továbbra is verseket költenek, meséket írnak, rakosgatják a gondolati babáikat és katonáikat, és a való életük mellett teljes megéléssel élik a párhuzamos életüket is.

Miért történik ez az úgy maradás? Honnan ez a könnyűségében is súlyos isteni ajándék? Mint annyi más lelki jelenség, bizonyára ez is vonzásokból és taszításokból keveredik ki. A vonzást a teremtő erő önkéntelen megmutatkozása adja: lám csak, megjelenítő erővel tudok világokat elgondolni, lám csak, a belső világom gazdag, színes, jó benne időzni. A kisgyerek még nem tudja, hogy teremt, ő csupán éli a belső világát, a felnövekvő kamasz azonban ráébred arra, hogy ez egy képesség, amely nem mindenkiben marad meg, amely olyan ajtókat nyit, vagy inkább tart nyitva előtte, amelyek mások előtt a gyerekkor elmúltával örökre bezáródnak.

A vonzás mellé gyakran taszítás társul: a valóság nem akar, mint egy jó kutya, kéz alá simulni, a felnőttségbe botorkáló kamasz a valóságot nem tudja úgy maga felé hajlítani, ahogy szeretné. Minden felnőtt ember szükségszerű sorsa az egyedüllét, az önmagába zártság, de elhagyva  a belső, otthonos világot a külső világgal egységbe foglaló gyerekkort, ennek nyomasztó tudatát a legtöbben képesek olyan mértékben kifakítani, hogy szinte már nem is érezhető, feloldódik a társakkal való kapcsolatok mindennapi rutinjában. Néhánynak azonban nem vagy csak kevéssé sikerül ez a kifakítás, az egyedüllét idegenség érzésévé erősödik. Számukra válik rejtett elíziummá, titkos kertté maguk teremtette belső világuk.

Aki ide eljut, akit a vonzások és taszítások ebbe az állapotba löknek, az előtt két út nyílik meg. Tehetség nélkül ez a gyermeki úgymaradtság, a világtól elrejtőző játék a babákkal és katonákkal: istencsapása, nyomorult életek tüzes kemencéje. Tehetséggel: királyi út az alkotáshoz, amely a belső világból teremt a külső világ számára is materializálódó valóságot, felemelve abba az alkotóját.

Az alkotóvá válás tehát: gyengeség, életrevalótlanság, menekülés volna? Volt kor, amikor hitték, hogy az alkotó tehetségnek belső tulajdonsága, lényege a kicsattanó egészség, az erő. Ám akik ezt hirdették, rendre azokról is kiderült, hogy gyöngeségeiket rejtegetik. Nehéz a való világ közegében gyengébb, a belső világába jobban elrejtőző embert találni, mint az erő és egészség legdörgőbb szavú prófétáját, Nietzschét – az ő emberfölötti embere aztán igazán a saját belső világának teremtménye, ólomkatonája, amellyel önmagába rejtőzve meghódítja a világot.

Az alkotás mégsem gyengeség, megfutamodás a valóságtól. Ellenkezőleg: a valóság újrateremtése, Isten társául szegődés. Az alkotás: a gyengeségből kikovácsolt erő.

A gyerekben, amikor egyedül játszik, fel sem merül, hogy maga­terem­tette világát hozzákapcsolja a valósághoz – számára az maga a valóság. A felnőtt, amikor alkot, tudatosan kölcsönhatást hoz létre a kettő között. Az első, külső világból vett dolgokkal bútorozza be a saját belső világát, a külső világból veszi a szereplőit – minden történet, a belső világban zajló is az emberi viszonyok története –, és amit létrehozott, kibocsátja a külső világba, számítva rá, hogy a mű valóságos emberi viszonyaira is hatással lesz. Hogy ezen a kerülő úton mégis úrrá lesz a valóságon.

Nem veszedelmek nélkül való ez az alkímia még annak sem, akinek a sors izmos alkotóerőt adott – hát még, akiknek gyöngécske tehetség jutott. A párhuzamos életek minduntalan áthallatszódnak egymásba, és aki nem vigyáz, kusza helyzetekbe keveredhet. Közel áll a lehetetlenhez, mégis meg kell tanulni kordában tartani a kétféle életnek ezt az egymásrahatását. Néhánynak nem sikerül, azok belebolondulnak, és lesznek őrült zsenik vagy csupán közönséges őrültek, tehetségüktől függően.

Akinek sikerül,aki képes marad rá, hogy - akár saját őrültségével szemben is - a születő mű öntörvényének engedelmeskedjék, abból pedig lesz az, amit a többiek úgy hívnak: művész.

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. Vázlatban van, így csak a blogod tagjai láthatják. Próbáld meg átszerkeszteni, ha sikerült akár törölheted is és kezdődhet a blogolás.

Kérdéseket és észrevételeidet a support@blog.hu címre tudod elküldeni. Jó blogolást!

A blog.hu csapata