Felnőtt korunkra mindnyájan megtanuljuk egy személyiség-szerep mögé rejteni önmagunkat. Szerep-köröket húzunk magunk köré, a legkülső szolgál a hétköznapi érintkezésekhez, belsőbbek,igazi énünkhöz közelebb esőek a barátokhoz, még belsőbbek a szeretteinkhez – de a szerepnélküli énünk talán soha nem mutatkozik meg senkinek. Vajon milyen lenne egy civilizáció, amelyben mindenki maradéktalanul és teljesen önmagát adná? Boldogabb, mint a miénk, vagy éppen elviselhetetlen?

A tenger másféle embert formál, mint a hegyek vagy a síkság. Körülvesz az élet megismételhetetlen gyönyörűségével, alattad, feletted, körülötted simogató, lágy végtelenség – de abban benne rejtőzik a pusztító, fékezhetetlen szörnyeteg is. A tenger békés fatalizmusra tanít: az élet szép, de ez nem rajtad múlik.

Az ember be van zárva a saját személyiségébe. Amit néha nem könnyű elviselni. Jó volna a belső személyiség köré egy sokkal érdekesebb, határozottabb, színesebb külső személyiség, amely könnyebben sikerre vinné a belső személyiség vágyait. De az talán egy másik ember lenne.És mássá lenni még ezen az áron sem akar senki.

Az emberi lélek a hagymához hasonlít. Apró lélek-csírával jövünk a világra, amelyben minden lényeges benne rejtőzik már, de még semmi sem öltött alakot. Ez a csíra talán az a tartalom, amellyel a Mindenségből részesülünk. Az idő telvén a kis lélek-csíra egymásra boruló leveleket növeszt maga köré. A bennünk születésükkor már meglévő program és a körülmények együttes hatása alakítja ezeket a leveleket erőssé vagy gyöngévé, így növekedünk egymásra simuló, egymásba rejtőző személyiség-rétegekből felnőtt önmagunkká. A hagymát nem elfedik a rétegei, a rétegek együtt teszik a hagymát.Hibáink nem elfedik erényeinket, a hibáink és erényeink vagyunk mi magunk.

Gondolataid futása szakadatlan. Akaratod hatalma korlátozott e futás fölött: rövid időre megszabhatod az irányát, de ha figyelmed csak egy kicsit is lankad, máris a maga csapására tér. Majd minden történet emberi kapcsolatok története – majd minden gondolatod emberi kapcsolataidat futja körbe. Gondolatban beszélgetsz, a másik nevében kérdezel, a magad nevében válaszolsz rá, válaszra válasz érkezik, fűzöd tovább a képzeletbeli beszélgetést.

A gondolatfüzér azonban, ha magad vagy, minduntalan körbe ér. Mint Micimackó és Malacka, akik az Ellenséges Fenevadat nyomozva saját lábnyomaikat követték a hóban, egyre körözve a bokrok körül; gondolataid sora is észrevétlenül visszatér önmagába, újra és újra járatja veled ugyanazt a kört, újra és újra gondoltatja veled ugyanazokat a mondatokat.
    
E körbejárásból nagyon nehéz kitörni, hiszen a gondolatokat világra hívó impulzusok is belőled fakadnak, a gondolatmenetet nem érik új hatások, amelyek kilökhetnék a kitaposott ösvényről. Emberi életed, szellemi teljesítményed egyik legnagyobb kérdése, hogy mit kezdesz ezzel a szükségszerű körbefutással, hogy a körbefutás mit kezd veled.
    
Ahhoz, hogy szellemi értékekre juss, nem elég mások gondolataiban megmerítkezned, magadnak is sokat kell gondolkoznod – ehhez pedig magányra van szükséged. De a magány, amely értékeket is rejt, a gondolatok körbefutásának gyors önmagába záródásával fenyeget. Szellemed önvédő, öngyógyító reflexe sarkall rá, hogy mondd ki a gondolataidat, beszélj róluk másokkal, szerezz új hatásokat, nyiss új csapásokat a gondolatmenet számára. Szükséged van rá, hogy mások által önmagadon kívül helyezd mindazt, amit gondolsz, az ő gondolataiban megmérd azok valódi súlyát – ahogy arra is szükséged van, hogy mások általad, benned mérjék meg a magukét.
    
Ha kör a külső hatásokat visszalökő falak közé szűkül, veszve vagy – csak pörögnek a gondolatok egyre reménytelenebbül, egyre meddőbben, a valóságtól egyre jobban elszakadón. De ha képes vagy tágítani a kört, ha képes vagy új és új köröket belekapcsolni, önmagadból új impulzusokat kibontani, azoknak lendületével új és új vidékeket bejárni, akkor a Mindenség felé tartó útra léphetsz.

Néha azzal lep meg belső világod, hogy az érzéseid kiszolgáltatottjává válsz. Nem akartad, megtörténik veled, áttöri értelmed falait, és kiárad életed minden ízére. Ilyenkor úgy érzed magad, mint a frissen vedlett kígyó, amelyet a legkisebb karcolás is vérig sebez. Magadra szánt időre van szükséged, míg ezen az állapoton keresztülgondolkodod magad, míg új bőrt növesztesz.

Vajon lehetséges-e, hogy megfürödjél az önmagaddal szembeni teljes őszinteség tisztító fürdőjében? Lehetséges-e, hogy tökéletesen megszabadulj a vágykiteljesítő és az önfelmentő gondolkodástól? Lehetséges-e, hogy önmagadat olyannak lásd, amilyen valójában vagy?

Hiszen jól ismered magad, életednek jelentős részét – akár magában gyönyörködő Nárciszként, akár önostorozóként, vagy csak a kíváncsiságnak engedve – önmagad vizsgálatával töltöd. Nem is tehetsz másként, végzetesen önmagadba vagy bezárva, saját gondolataidat kell hallgatnod születésedtől halálodig. Valójában magad vagy önmagad számára az egyedül bizonyos valóság, minden más létező csak rajtad keresztül létezik – általad van, mert meg te láttad.

Vajon lehetséges-e a teljes, patakvíz-hidegségű és forrás-tisztaságú ön-őszinteség? S ha nem – mert nem, ez szinte bizonyos –, akkor veszítesz-e azzal? Vajon nem lényed lényege-e, hogy elfogult vagy önmagaddal szemben, nem így helyes-e, hogy fondorlatos módon becsapod magad, mikor őszinteséget színlelsz magadnak?

Amikor önmagadban jársz, varázserdőben jársz, unatkozó kövek, ködök és fénypászmák, feslő és hervadó virágok, bomlás és születés, erdei vadak, rémek és tündérek között. Mikor önmagadról gondolkodol, a mindenséggel találkozol, hiszen benned van a mindenség, ahogy te is benne vagy a mindenségben.
Ha hazudsz magadnak önmagadról, vakká és süketté leszel ebben az erdőben, nem tudsz meg róla semmit. De teljesen őszinte sem lehetsz, nem tudsz az lenni, ha akarsz sem.

Egyet mégis tehetsz: haladsz az őszinteség felé. Végpontját soha el nem érő útra indulhatsz, és ha jól felkészülsz az útra, jutalmul olyan tudást nyersz önmagadról, amely a mindenséghez visz közelebb.

Keresed a csöndet. A körülötted zajló élet túl sok zajjal ostromol, pillanatnyi pihenőidőt sem hagy érzékeidnek, ezer szilánkra tördeli a gondolataidat, mint a kisgyerek a pocsolya jegét, ahogy cipője sarkával rátapos. Örök csöndben nem tudnál élni, de az örök, szakadatlan zaj is elviselhetetlen volna. Keresed hát a csöndet, hogy újra és újra megmártózhass benne, akár a tenger vizében – átélve ugyanazt a biztonságérzést szerző thalassza-élményt, a magzatvízben súlytalanul lebegés teljes örömét, amelyet tudattalanod életed végéig őriz a számodra.

A csöndnek, amit találsz, sokféle természete van. Néha éppen az ellenkezője annak, mint amit reméltél. Lehet vészjósló, felzaklató, amikor még az idegszálaiddal is hallasz, rettentő erőfeszítéssel kutatod a csönd mélyén azt a zajt, amelytől félsz – hiszen a várakozó bizonytalanság még félelmetesebb. De lehet a csönd megnyugtató is, amikor a zajok lassan, hosszan halnak el, észre sem veszed, mikor adják át helyüket a hangnélküliségnek. Vagy talán át sem adják, hiszen a süket csönd éppen olyan ritka jelenség, mint a vaksötét éjszaka. Hallgass csak nyílt figyelemmel a csöndbe! Ezer leheletfinom zaj szövi át, mint az erdei ösvényt a pókháló, amit csak akkor vesz észre az erdőt járó, amikor a kezére, arcára tapad, holott ha figyelmesen keresi, könnyen rátalálhatott volna a finom építményre.

A csönd üressége szinte mindig telítve van a születő, alkotó és pusztuló élet zaj-pókhálóival. Jól ismered már az álmatlanság éjszakai csöndjét, amelyet az óra kattogása szabdal ezer darabra. Melletted szuszogás, odakint zajok, amelyekről talán tudod, honnan erednek, máskor halk rejtélyek az éjszakában. Figyelmed belefárad az ismétlődő zajok követésébe, észrevétlenül belesimulnak a némaságba, már csak gondolataidat hallgatod. Váratlan kattanás odakint, megint a külső zajokra kell figyelned – így váltakozik a befelé és kifelé forduló figyelem, míg csak el nem alszol újra.

Ismered a természet éjszakai csöndjét is, és ha sikerül kioltanod magadban a félelmet, elvarázsoló zajszövetnek lehetsz hallgatója. Apró zörgések, pattanások, motozások, a szélben egymásnak ütődő ágak, távoli madár-rikoltás, ismeretlen eredetű hangok, zörrenő falevél, távoli zúgás, kutyaugatás. Jó társak a gondolkodáshoz.

A frissen hullott hó mély, semmihez sem hasonló csöndjét is hallottad már. A mindent beborító puha fehér takaró elnyeli minden zaj visszaverődését, de nem nyeli el magukat a zajokat, ezért a csönd új minőségét teremti meg: a puha zajok csöndjét, amelyet lépteid roppanása sem zavar meg.

Keresed a csöndet. Néha kevésre van szükséged belőle, életed lüktető zajgása visszakövetel, máskor alig tudsz betelni vele, úsznál benne, mintha az örökkévalóságban lebegnél. Keresed a csöndet, megmártózol benne, és felfrissülve térsz vissza a zajok közé.

Nem tehetsz ellene semmit, én-tudatod időről időre neked szegezi a kérdést: mivégre vagy a világban? Mi értelme van az életednek, mivégre van ez az egész színjáték, amely olyan reménytelenül végetérésre van ítélve – talán a semmiből felmerülve, és a semmit hagyva maga mögött. Néha elhalkul benned a nyugtalanító kérdés, szinte már nem is hallható, máskor két ököllel dörömböl, azonnali választ követelve.

Mert az nem lehet, azt nem tudod elfogadni, hogy önmagadról gondolkodó létezésed ténye kívül esik a mindent értelmezni törekvő szellem körein, hogy pusztán csak vagy, amíg vagy, és nemléted is kívül lesz majd a megmagyarázhatón. Kell, hogy legyen a mivégre kérdésére válasz, mert ha nincs, az szinte elviselhetetlen.

Lehet, hogy rosszul teszed fel a kérdést. Az életednek talán nem értelme van, hanem tartalma: az öröktől fogva létező, önmagát egyre újrateremtő Mindenség társául szegődni. Ha ezen az úton indulsz el, válaszokat találsz. Rábukkansz az életed öt fontos tartalmára: a szeretetre, a szerelemre, a gyermekre, a munkára és az igazság keresésére.

Az első a szeretet, ami belőled sugárzik a világra. Békét teremt, elcsendesít, eltűr, megbocsát, önmagát sokszorozza, mindenkinek adni vágyik. A szereteted által a Mindenség ajándékozza meg önmagát.

A második a szerelem. Önző, vihart támaszt, követel, kapni vágyik, a magasba emel. A szerelem által téged ajándékoz meg a Mindenség önmagával.

A harmadik a gyermek. Mint magad is gyermek, ezerízigleni őseid Mindenséggel társ halhatatlanságának őrzője vagy, és gyermekedben ezerízigleni leszármazottaid őrzik a te halhatatlanságodat.

A negyedik a munka. Általa részes leszel a nagy műben, amellyel a Mindenségben foglalt Jó törekszik fönntartani önmagát.

Az ötödik az igazság keresése, amely a Jó felé törekvő úton tart téged, és így tesz részesévé a Mindenségnek.

Ha ezek közül csak egyet is megélsz, már emberhez méltó életet éltél. Ha mindet megélted, a Mindenség teremtő társa vagy.

Ránézel és mosolyogsz. Szép. Jó a közelében lenni, elfogni a pillantását, megszerezni a mosolyát. Birtokolni szépségét a tekinteteddel.

Miből fakad ez a vonzás, ami ilyen elkerülhetetlenül hat rád – meg sem tudod ragadni. Szent Ágoston mondja: ha nem kérdezik, tudom, mi az idő, de ha megkérdezik, és meg akarom magyarázni, nem tudom. Az emberi szépség tartalma is úgy szökik meg a világot érteni, megmagyarázni vágyó gondolkodásod elöl, akár a szivárvány, az égboltot betöltő káprázat. Ha csak elfogadod a létezését, ha nem akarod megragadni, ott van előtted. Ha közel mégy hozzá, eltűnik.

A dolgokat rendszerbe foglaló értelmed persze ebben is támpontokat szerkeszt. Tudod, milyen a szép test, milyen a szép arc. De ami igazán megragad, ami önkéntelen mosolyra késztet, arra nincsenek kategóriáid. A tengerkék szempár rád-csillogásában rejlő vonzás kívül van az értelmeden.  

Ránézel és mosolyogsz. Jóérzés tölt el, hogy a közelében lehetsz. Pedig nem kapsz tőle semmi mást, mint szépsége tükröződését önmagadban. Puszta léte gyönyörködtet. És ebben benne rejlik a nem-moralitás feszültsége. Belső világodnak a morál törvényei adnak szerkezetet: szavaid, tetteid és mulasztásaid a jó és a rossz viszonyrendszerébe illeszkednek. A szép ember iránti vonzalmad azonban ebben a szerkezetben nem értelmezhető.

Németh László mondja: az értelem megvéd minket azzal, hogy körülvesz a világ nem-értelmessége ellen. A gondolat folytatható: a morál a világ nem-moralitásával szemben nyújt menedéket. A szépséggel való találkozás ebből a menedékből húz elő, vissza a nem-értelmes, nem-morális, civilizáció előtti ősvilágba. Mikor ránézel, és mosolyogsz, jókedvűen és önként igazságtalan vagy. Kiemeled őt a többiek közül, vonzalmaddal megjutalmazod valamiért, aminek semmi morális tartalma nincs. Sem a fiatalságának, sem az értelmed kategóriái szerinti szép testének, szép arcának, sem a szeme értelemmel meg nem ragadható csillogásának.

Ránézel és mosolyogsz. Szép. Elfogod a tekintetét, jóérzés tölt el, és talán észre sem veszed, hogy szépségével kijelöli a határokat, amelyek nem-értelmes, nem-morális ős-éned, és ész és morál kormányozta személyiséged között húzódnak.

Wittgenstein mondja: amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Ugyan mit kezdjünk ezzel a szellemesen hangzó tétellel? Ha megkopogtatjuk, mintha az üresség kongana odabentről. Nem csupán közölni, hanem beszélni, sőt beszéd közben lenni: ez az emberi közösségi élet hordozóanyaga. A beszéd vágya belénk van oltva, éppen úgy, mint az evésé vagy az utódnemzésé. Hallgatni ezért minden cselekvés között talán a legnehezebb, különösen arról, amiről úgy érezzük, nem lehet beszélni.

Igaz, gazdag kultúrhistóriája van a hallgatásnak is. Hiszen a hallgatás válasz, menedék, otthon. A világmindenséget odabent, a lelkünkben is hordjuk, a teljesség felé belső beszélgetéssel is haladhatunk. Nem csak önmegtartóztatásként, közösségi böjtként lehet hallgatni, hanem befelé figyelésként is. A beszéd – a magunké és a másoké – gyakran elvon ettől a befelé figyeléstől, elzárja előlünk a mélységeket és magasságokat. A beszéd többnyire: lubickolás a kerti medencében. A hallgatás gyakran: úszás a tenger végtelenjében.

Érthető, ha akadnak, akik végképp a tenger mellett döntenek. A karthauzi magány mélységeit és magasságait választják a közösségi lét felszínessége helyett. De lehet, hogy mint a lélek annyi más dolgában, itt is vonzások és taszítások kettős hatása vezet el a beszéd vagy hallgatás közötti, pillanatnyi vagy akár sorsként vállalt választáshoz.

Vannak közöttünk, akiknek természetes életformájuk a beszéd, szavaik együtt járnak a gondolataikkal, vagy éppen meg is előzik őket. Legtöbben megtanulunk közösségben beszélni, elsajátítjuk ezt a mesterséget, szavainkat ellenőrzésünk alatt tartjuk, de annak sem állunk ellen, ha a szavak, másokéi vagy a sajátjaink vezetik gondolatainkat, elmondjuk mindazt, ami fontos, és azt is, ami csak közösségi létünk kötőanyagaként szükséges.

Vannak olyanok is, akik először magukban formálják szavakká a gondolataikat, és csak ezután engedik beszéddé lenni – ők viszont gyakran lemaradnak a beszédek szakadatlan versenyében, mire saját szavaikat kimondanák, a többiek már messze, más gondolatoknál járnak. Számukra sokszor jó menedék a hallgatás.

Vannak végül, akik újra és újra, már-már elkerülhetetlenül a hallgatás csapdájába esnek. Ahogy a többiek között hallgatva, azok beszélgetésébe bekapcsolódni vágyva önmagukban szavakká formálják a maguk gondolatait, azok rohamos gyorsasággal nyomasztóvá magasodnak föléjük – minél hosszabbra nyúlik a hallgatás, annál szívdobogtatóbban nehezednek a gondolkodóra saját ki nem mondott gondolatai, annál képtelenebbnek látszik a külvilágra bocsátani őket. Mint mikor a gyerek magas lázban fekszik, és egyszerre úgy érzi, hogy kezei, lábai szörnyetegként nőnek hatalmassá, hogy agyonnyomják.

Mindnyájunkban ott rejtőzik a beszélni vágyó és a hallgatásba rejtőző lélek is. Életünk e kettősség belső küzdelmének halálig tartó sorozata. A beszéddel jóérzést, belső békét nyerünk, és mélységeket veszítünk. A hallgatással megnyerjük a belső világ mélységeit, de a ki nem mondott szavak és mondatok belülről dörömbölő nyugtalanságát kapjuk mellé.

Ebben a belső gyürkőzésben nincs egyensúly, nincs középút. Csak maga a küzdelem van, amelyben sem győzni, sem veszíteni nem lehet – ez maga a megismételhetetlen, a teljességet magába foglaló életünk.