Hold-utazás

2012.11.30. 08:47

Minden gyerek alkotónak születik. Verset költ, rajzol, mesevilágot teremt magának: rakosgatja a babáit vagy a katonáit, és a velük való játék közben teljes átéléssel él egy másik, általa teremtett életet, amiben minden megtörténhet, és meg is történik, amit el­gon­dol. Kezdetben a két világ, a valódi és az elképzelt egybefonódik: a kisgyerek nem elhiszi, hanem a valóságossal együtt megéli az elképzelt világot. Később fokozatosan felismeri a kettősséget, megérti, hogy a valóságos világ, ami kívülről körülveszi, különbözik attól, amit ő teremt magának. A belső világban azonban továbbra is minden lehetséges, amit elgondolni és átélni képes.

A legtöbb ember legkésőbb a kamaszkora befejeztével maga mögött hagyja ezt a képességét, életrevaló, rendes felnőtt lesz belőle, aki már tudja, hogy a baba csak szövet és műanyag, a katona csak ólom, a valóság pedig egyedül az, amit önmagán kívül tapasztal.

Néhányan azonban a gyermekségüknek ezt a részét, a másik világban is élés képességét akarva-akaratlan átmentik a felnőtt korukba. Nem későn érők, valójában egyáltalán nem érők, akik persze megtanulják a felnőttség mimikrijét, tudják, hogyan illik egy felnőttnek viselkednie, de életük végéig őrzik gyermek-létüket. Továbbra is verseket költenek, meséket írnak, rakosgatják a gondolati babáikat és katonáikat, és a való életük mellett teljes megéléssel élik a párhuzamos életüket is.

Miért történik ez az úgy maradás? Honnan ez a könnyűségében is súlyos isteni ajándék? Mint annyi más lelki jelenség, bizonyára ez is vonzásokból és taszításokból keveredik ki. A vonzást a teremtő erő önkéntelen megmutatkozása adja: lám csak, megjelenítő erővel tudok világokat elgondolni, lám csak, a belső világom gazdag, színes, jó benne időzni. A kisgyerek még nem tudja, hogy teremt, ő csupán éli a belső világát, a felnövekvő kamasz azonban ráébred arra, hogy ez egy képesség, amely nem mindenkiben marad meg, amely olyan ajtókat nyit, vagy inkább tart nyitva előtte, amelyek mások előtt a gyerekkor elmúltával örökre bezáródnak.

A vonzás mellé gyakran taszítás társul: a valóság nem akar, mint egy jó kutya, kéz alá simulni, a felnőttségbe botorkáló kamasz a valóságot nem tudja úgy maga felé hajlítani, ahogy szeretné. Minden felnőtt ember szükségszerű sorsa az egyedüllét, az önmagába zártság, de elhagyva  a belső, otthonos világot a külső világgal egységbe foglaló gyerekkort, ennek nyomasztó tudatát a legtöbben képesek olyan mértékben kifakítani, hogy szinte már nem is érezhető, feloldódik a társakkal való kapcsolatok mindennapi rutinjában. Néhánynak azonban nem vagy csak kevéssé sikerül ez a kifakítás, az egyedüllét idegenség érzésévé erősödik. Számukra válik rejtett elíziummá, titkos kertté maguk teremtette belső világuk.

Aki ide eljut, akit a vonzások és taszítások ebbe az állapotba löknek, az előtt két út nyílik meg. Tehetség nélkül ez a gyermeki úgymaradtság, a világtól elrejtőző játék a babákkal és katonákkal: istencsapása, nyomorult életek tüzes kemencéje. Tehetséggel: királyi út az alkotáshoz, amely a belső világból teremt a külső világ számára is materializálódó valóságot, felemelve abba az alkotóját.

Az alkotóvá válás tehát: gyengeség, életrevalótlanság, menekülés volna? Volt kor, amikor hitték, hogy az alkotó tehetségnek belső tulajdonsága, lényege a kicsattanó egészség, az erő. Ám akik ezt hirdették, rendre azokról is kiderült, hogy gyöngeségeiket rejtegetik. Nehéz a való világ közegében gyengébb, a belső világába jobban elrejtőző embert találni, mint az erő és egészség legdörgőbb szavú prófétáját, Nietzschét – az ő emberfölötti embere aztán igazán a saját belső világának teremtménye, ólomkatonája, amellyel önmagába rejtőzve meghódítja a világot.

Az alkotás mégsem gyengeség, megfutamodás a valóságtól. Ellenkezőleg: a valóság újrateremtése, Isten társául szegődés. Az alkotás: a gyengeségből kikovácsolt erő.

A gyerekben, amikor egyedül játszik, fel sem merül, hogy maga­terem­tette világát hozzákapcsolja a valósághoz – számára az maga a valóság. A felnőtt, amikor alkot, tudatosan kölcsönhatást hoz létre a kettő között. Az első, külső világból vett dolgokkal bútorozza be a saját belső világát, a külső világból veszi a szereplőit – minden történet, a belső világban zajló is az emberi viszonyok története –, és amit létrehozott, kibocsátja a külső világba, számítva rá, hogy a mű valóságos emberi viszonyaira is hatással lesz. Hogy ezen a kerülő úton mégis úrrá lesz a valóságon.

Nem veszedelmek nélkül való ez az alkímia még annak sem, akinek a sors izmos alkotóerőt adott – hát még, akiknek gyöngécske tehetség jutott. A párhuzamos életek minduntalan áthallatszódnak egymásba, és aki nem vigyáz, kusza helyzetekbe keveredhet. Közel áll a lehetetlenhez, mégis meg kell tanulni kordában tartani a kétféle életnek ezt az egymásrahatását. Néhánynak nem sikerül, azok belebolondulnak, és lesznek őrült zsenik vagy csupán közönséges őrültek, tehetségüktől függően.

Akinek sikerül,aki képes marad rá, hogy - akár saját őrültségével szemben is - a születő mű öntörvényének engedelmeskedjék, abból pedig lesz az, amit a többiek úgy hívnak: művész.

A bejegyzés trackback címe:

https://dolgaink.blog.hu/api/trackback/id/tr34938956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Carl Gustav Freud 2012.12.19. 11:55:02

A Hold-utazásról két dolog jut eszembe. Egyik se művészies, viszont bizonyos szintig mindkettő spirituális üzenetet hordoz.

1.) A konspiráció-elméletesek szerint az Apollo 11 nem is járt a Holdon. Szerintük a képek, amik 1969 óta bejárták és járják a világot, a 2001 Űrodüsszeia c. Stanley Kubrick film kulisszái között készültek. A filmet - állítják ezek az elmebetegek - épp ezért forgathatta le nevezett rendező vagy kellett leforgatnia nevezett rendezőnek, hogy e szimuláció is biztosítsa a világméretű FAKE-et.
(A konteó-idióták még azt is felfedezték, hogy a Ragyogás c. későbbi Kubrick filmben a Jack Nicholson által milliószor legépelt mondatban - "All work and no play makes Jack adult boy." - az "All" szó mennyire emlékeztet az Apollo 11 rövidítésére, az "A11"-re.
Na de hagyjuk is ezt a hülyeséget, nézzük a másikat.

2.) Carl Gustav Jungnak, a múlt század első fele híres svájci pszichiáterének egyik nagy szemléleti újítása az volt, hogy ami az emberi lélek mélyén zajlik, az ugyanannyira valóságos, mint az, ami a fizikailag érzékelhető külvilágban történik. A befelé forduló emberek ott hibázzák el - állította Jung -, hogy a maguk kis indiviudális lelkét akarják szembe állítani a külvilág irdatlanságával, ami nevetségessé teszi őket. Ha azonban a belső irdatlanságot, az ún. kollektív tudattalant állítják szembe a külső világ hatalmasságával, "akkor már két összemérhető nagyságról van szó".
Jung egyik kolléganőjének mesélt egyszer egy elmebetegéről, aki - mondta neki Jung - éjszakánként a Holdon jár.
- Mármint azt képzeli, hogy ott jár - javította ki a ppszichiáternő.
- Nem - mondta Jung -, tényleg ott jár.
És kitartott mellette, hogy valóban ott jár éjszakánként...
Furi, nem?
A pszichiáternő később azt nyilatkozta, hogy ennek kapcsán értette meg a jungi gondolkodásmódot.
És ami azt illeti, én is ennek kapcsán éreztem rá...
süti beállítások módosítása